A múlt lenyomata, hogyan formálnak bennünket traumáink láthatatlan sebei

A helyes traumafeldolgozás ajándéka 

"A trauma nem az, ami veled történik. A trauma az, ami benned történik, annak eredményeként, ami veled történik." – dr. Máté Gábor

Múltunk apró, kicsi és nagyobb lelki sérülései, mind traumák. Olyan mély sebek és láthatatlan sérülések, amik formálják gondolatainkat, kapcsolatainkat, döntéseinket. Észrevétlen erővel irányítják, folyamatosan torzítva formálják és meghatározzák mindennapi életünket.

A múlt árnyékában

Mindannyiunk múltjában vannak olyan sebek, amelyekről azt hisszük, már rég begyógyultak, néha váratlanul azonban újra érezzük régi fájdalmukat. A múlt nem tűnik el – velünk él, beépül a jelen pillanataiba, és meghatározza, hogyan tekintünk a jövőre. Megrekedést, merevséget, sőt, szégyenérzetet is kelthet bennünk, eltávolítva attól, hogy valódi önmagunkkal kapcsolatban maradjunk. A gyógyulás nem abban rejlik, hogy elfelejtjük. Ha szembe merünk nézni a múltunkkal, a fájdalomból bölcsesség, a sebzettségből erő, a múltból pedig új kezdet születhet.

A trauma láthatatlan hatása

A feldolgozatlan lelki sérülések nemcsak érzelmi, hanem biológiai szinten is hatnak. Befolyásolják idegrendszerünk működését, kapcsolatainkat, azt, ahogyan szeretünk, és ahogyan értelmezzük a világot. A trauma mélyen beíródik az agyba, és hosszú távon képes megváltoztatni annak működését. Mindez azonban nem viselkedésünk "megjavításával", nem diagnózisokkal vagy tünetek elnyomásával gyógyítható. A valódi változás kulcsa a megértés – annak feltárása, honnan ered a fájdalmunk, mi az a belső hiány vagy elszakadás, ami újra és újra felbukkan életünkben.

Lelki fájdalmaink neuroanatómiai háttere

A felnőttkori traumák gyökere sokszor a gyermekkorban átélt elszakadás az éntől – amikor egy kisgyermek nem élhette meg biztonságban az érzelmeit, nem kaphatott megértést, elfogadást. Az átélt mély érzelmek hatással vannak a központi idegrendszerünkre, nyomokat hagynak, epigenetikai szinten is neuro-anatómiai változásokat okoz. A kromoszómát alkotó DNS-szál két végén található "telomerek", rövid, többszörösen ismétlődő szakaszainak rövidülését. Ha a géneket tartalmazó többszörösen ismétlődő "teloméra" régió rövidül, a DNS károsodik és gyulladás jelenik meg. Az agyfejlődés megváltozása miatt, a lelki trauma testi tünetté szomatizálódik. Megjelennek a pszichoszomatikus testi tünetek és betegségek, mentálisan torzulhatnak a gondolataink, valamint az érzelmi alapú reakció- és viselkedés mintázataink is. A traumához való hosszútávú idegrendszeri "alkalmazkodás" során megjelenhetnek a patológiás mentális betegségek és személyiségzavarok. A lélek fájdalma így testté válik, gondolataink, érzelmeink és reakcióink mind torzulhatnak, ahogy idegrendszerünk hosszú távon próbál alkalmazkodni a trauma állapotához.

Az empátia gyógyító tere

A múlt feldolgozása kulcsfontosságú a személyiségfejlődésben. A valódi gyógyulás nem a felelősség áthárító vádaskodáson vagy a dühös agresszión keresztül történik, hanem az empátia, az önreflexió és a megértés útján. Amikor a fájdalmaink mögé nézünk, és megértjük azok okait, feloldódik a bennünk lévő feszültség. Megértjük, hogy a történtek nem ellenünk, hanem értünk történtek – hogy mindez része annak a tanulási folyamatnak, ami segít közelebb kerülni önmagunkhoz.

A felismerésből születő bölcsesség

Amikor a helyzet mögé tekintve, rálelünk annak alapgyökerére, megértésre talál minden addig bennünk ordító miért és eloszlik a sok fájdalmas kétség. Ok-okozat kontextusba helyeződve, elfogadást nyer mindaz, ami volt és ami általa bennünk történt. Ebben a traumafeldolgozási fázisban, az ontológia szempontjai alapján, már teljesen más perspektívából tekintünk a múltra. A felismerések elfogadássá, az elfogadás pedig élettapasztalattá válik. A pszicho-ontológiai szemlélet szerint ez a múltpozitivitás állapota, amikor a velünk történtekből erőforrás születik és  a fájdalom helyét átveszi a megkönnyebbülés érzése, a köszönet és a hála szakasza.

A traumák tehát nemcsak sebek, hanem lehetőségek is. Megfelelő feldolgozásuk révén elindulhat a poszttraumás növekedés folyamata, amelyben a múltunk erőforrássá válik.

Poszttraumás növekedés esetén az alábbi pozitív változások jelennek meg életünkben:

• fokozottabban értékeljük az életet és a mindennapok apró szépségeit
• elfogadóbbá, együttérzőbbé, türelmesebbé és erősebbé válunk
• könnyebben megéljük a szeretetet, a hálát és az örömöt
• megváltozik értékrendünk, és világosabbá válik, mi igazán fontos az életben
• mélyebbé válnak emberi kapcsolataink és nő bennünk a felelősségérzet
• javul a stressz- és problémakezelésünk, mert megtanuljuk szabályozni érzelmeinket
• megjelenik a hála a szeretetért, amit kapunk, és az életért, amit élhetünk
• mindez elvezet a jelen pillanatban való létezéshez és ahhoz, hogy ne a múlt fájdalmában vagy a jövő aggodalmában éljünk, hanem a jelen és a most békéjében

A múltból születő jövő

Csak ezen az úton juthatunk el egy szeretetben kiteljesedett, nyugodt és békés élethez – önmagunkkal és másokkal harmóniában. A trauma nem az életünk végét jelenti, hanem egy mélyebb önismereti út kezdetét. A múlt elfogadása, a megértés és a hála megtapasztalása által megtanulhatjuk másként látni önmagunkat, nem áldozatként, hanem növekedésre képes emberként és akkor a múlt már nem blokkolva láncol, hanem tanít és felszabadít.

Ekkor születik meg bennünk az a csendes, mély bizonyosság, hogy a legnagyobb fájdalmaink hordozzák legnagyobb ajándékainkat.